Rövid önéletrajzodban írod, hogy te szinte beleszülettél a művészetbe. Papád festőművész volt, ő tanított téged rajzolni? Nem, valójában soha nem tanított. Talán egyetlen egyszer, amikor főiskolára kellett mennem, tanulmányt kellett rajzolni, valami lavórt, vagy mit, korábban sose rajzoltam tanulmányt. Innen maradt meg bennem, hogy az ellipszis az nem szilvamag, erre emlékszem. Tehát valójában engem ő sosem korrigált, de hát nem is csináltam olyasmiket, amiket lehetett volna, csak mikor mentem a főiskolára, előtte pár héttel.
Kiállítás – Seres László: Korai művek – MissionArt Galéria Nos, ez az az önéletrajz, amelynek ismeretében senki nem rohan egy kiállításra. Művésztelepen felcseperedni, nagy nevekkel fraternizálni, aztán évtizedekig sem a nagy nevek, sem a papa ismertségéig el nem jutni nem jó ajánlólevél. A hatvanas években disszidálni, de hazatérve a magyar úzust semmibe véve, ebből erkölcsi-egzisztenciális tőkét nem kovácsolni – egyenesen több mint gyanús. Végül, ha a kiállító festő restaurátorként végzett egykor, sőt sikeres restaurátor, ráadásul Indiában – hát nincs ennél több hendikep, hátrány, amellyel egy festészeti tárlat elindulhat.
Seres László miskolci festő-restaurátor felfedezés tárgya lett. Egy elveszett láncszem, a képzőművészet evolúciós rendszerének egy eleme tér vissza most a MissionArt Galéria segítségével saját helyére. Seres László miskolci festő-restaurátor ugyanis a hatvanas-hetvenes évek absztrakt expresszionista festészetének kiváló alkotója.
Seres László restaurátorművész papírlapokon kezdett festegetni szabad idejében, apja műtermében. Öt-tíz perc alatt készült el egy-egy kép, melyek most a „Fejek” című kiállításon láthatók – 27 db papírra festett akvarellből álló sorozat a Hacienda Galériában, melyek február 27-ig tekinthetők meg.
Seres László egy magyar művész, aki inkább restaurátornak, mint festőnek tartja magát. Ennek ellenére, ez az úr a Hacienda Művészeti Galériában rendezett „Fejek” című kiállításával meglehetősen felkavarta a művészvilágot. László azt mondja, jobban szeret fejeket festeni, mint tájképeket vagy csendéleteket, mivel ezek közelebb állnak az élethez, és realisztikusabbak; ugyanakkor nem kell azon töprengenie, mi legyen a következő kép témája.
